Hogy szokás feldolgozni egy megtörtént bűncselekményt?

A “hogy lehet…” kérdésre a válasz rövid: bárhogy. Kétségtelen, hogy a true crime podcastok egyre népszerűbbek, és már a hírportálok is arra jutottak, időszerű koncepciózus feldolgozásokban, akár audiovizuális alapon gondolkodni a megtörtént bűncselekményeket illetően. Az ember írhat persze kéziratot is egy könyvhöz, vagy akár forgatókönyvet, szinopszist (még úgy is, hogy pillanatnyilag nincs ajánlata se könyvkiadásra, sem megfilmesítésre). Nem szabad alábecsülni a blogolás, cikkírás jelentőségét sem, de kétségkívül az olyan alkotóművészeti munka is ugyanúgy lehet formátuma a true crime-nak, mint a festés, rajzolás vagy akár a fotózás. Valaki a képregény írásában és rajzolásban találja meg a önkifejezés legideálisabb módját, de az azóta elhunyt japán kannibál, Issei Sagawa egy mangában mesélte el saját, brutális cselekményének történetét.

Én hogy állhatnék neki egy bűncselekmény feldolgozásának?

Az első lépés, hogy utána kell nézned annak a bűncselekménynek, ami érdekel. Keress fel online cikkeket, gyűjtsd össze őket (csinálj akár egy linkgyűjteményt, ami később a forrásgyűjteményed is lehet). Ha nehezebben elérhető forrásokra vágysz, fizess elő az elmúlt évtizedek, sőt, évszázadok digitalizált sajtómegjelenéseit biztosító ARCANUM szolgáltatására (a kedvezményes időszakok gyakoriak, de ha nem akarsz előfizetni, vedd fel a kapcsolatot egy hazai podcasterrel és kérd meg, hogy szedjen le neked mindent a témából; ez neki akár pár perces munka lehet).

Akkor is érdemes belevágnom egy bűnügy feldolgozásába, ha nem értek a kriminalisztikához?

Nem kell értened valamihez ahhoz, hogy csináld. Hova van ez leírva? Számos magyar bűntetőeljárás során az állam két laikust is felkér arra, hogy vegyen részt a bírósági munkában; itthon ülnököknek hívják őket, de az angolszász országokban mindjárt tizenkét, a büntetőjoghoz nem értő embert kérnek fel arra, hogy döntsön valakinek a bűnösségéről. Ha nekik lehet, akkor neked is! Keresd fel a műfaj alkotóit. Találd meg podcastok hallgatói közösségét, vedd fel a kapcsolatot bűnügyi írókkal és diskurálj velük. Kérd ki a véleményüket bármiről.

Hogy mesélhetném el érdekes módon egy megtörtént bűncselekmény történetét?

Vegyél alapul egy általad már látott true crime sztorit (pl. krimisorozatot), és kölcsönözz belőle, amit csak szeretnél. Akár a struktúráját, akár a megoldásait, vagy akár azt, honnan kezded a sztorit. Ebben a műfajban mindenki példákkal él, amikor felvázol egy filmötletet (“tudod, ez olyan, mint a…”). A legegyszerűbb talán, ha a büntetőeljárás szakaszaihoz igazítod a történetet: a bűncselekmény elkövetése, nyomozás, gyanúsítás, vádemelés, bírósági tárgyalás, ítélet, jogorvoslat. Ez akár meg is adhatja a saját feldolgozásod vázát.

Oké, alkottam valamit a true crime műfajában. Hol publikálhatom azt?

Mivel épp kiépülőben van egy közösség, mondhatjuk, hogy bárki, aki ebben a műfajban dolgozik, érdekelt lehet abban, hogy ösztönözzön téged a közösségépítő alkotómunkában, és ebben – lehetőségeihez mérten – talán meg is próbál segíteni. A csepeli kettős gyilkosságról számos cikket publikált az Ankor.hu nevű portál, így ez a platform neked is megadná a lehetőséget arra, hogy közzétegye írásodat (az Impresszumban megtalálod az elérhetőségeit, a szerkesztőség szívesen támogat a publikációd kipofozásában). Persze, magad is indíthatsz egy blogoldalt (erre alkalmas a blogger.com vagy a blog.hu), illetve a podcast gyártása is adott, de ahhoz érdemes beruházni egy jobbfajta setupra.

Mi van, ha ellopják az ötletem, köszönhetően annak, hogy közzétettem?

Az ötletek frontján Magyarországon sajnos “legális a lopás.” Itt nem szokás pl. filmötletekért fizetni. Ráadásul a megtörtént bűncselekmények történelmi jelentőségűek, így aki fel akarja dolgozni a konkrét bűnügyről írt szellemi termékedet, az (sajnos) megteheti anélkül, hogy bevonna téged. Persze így jogszerűtlenül (a szerzői jogról szóló törvényt megsértve) járna el, mégis csodaszámba menne, ha egy magyar bíróság kimondaná: ellopták a sztoridat, amit egy megtörtént bűncselekményről írtál. A legjobb, ha elfogadod: a true crime az “public domain”, azaz nyilvánosan felhasználható bármi, ami az adott ügy vonatkozásában született.

De hogy mit tehetsz ez ellen?

Törekedj arra, hogy te légy a téma szakértője! Válj megkerülhetetlen szereplővé, és ne tekintsd a produktumodat egy olyan értéknek, amit foggal, körömmel kell védened az “ötlettolvajoktól”. Próbálj inkább partner lenni abban, hogy tematizálják az ügyet. Talán kifizetődik, és egy ponton eljutsz oda, hogy mindenki számára evidens legyen: ennek a feldolgozásnak az ötlete, a struktúrája, a szerkezete tulajdonképpen hozzád fűződik.

Hogy álljak neki egy true crime podcastnak?

A legegyszerűbb, ha a következő modellt veszed alapul: kivonatolod az összegyűjtött forrásaidat, felstrukturálod az azok alapján ismerhető eseményeket (akár kronológiai sorrendben, vagy ha más koncepció van a fejedben a dramaturgiát illetően, akkor akár az időrendi sorrendiséget megborítva), majd az általad leírt valamennyi tényinformációt felolvasod a műsorodban, és amit tudsz, azt kommentálod. Hangsúlyozzuk: nem baj, ha nem értesz a kriminalisztikához! Néha a formális logika is elég, nem hiába nyúlnak maguk a bírók is sokszor a józan paraszti észhez, ha egy-egy tényt úgymond büntetőjogi bizonyosság mellett próbálnak bizonyítottnak minősíteni. A magyar bűnügyek szerelmesei számára igazi kincsesbányának számít az anonimizált határozatok tára, melyet a https://eakta.birosag.hu/anonimizalt-hatarozatok URL alatt érhetsz el. Itt rengeteg bűnügy ítéletét, végzését találod meg, igaz, anonimizálva, de ez lényegesen jobb, mintha nem állna rendelkezésünkre semmi. Érdemes kísérletezni a keresőszavakkal, például a “diktafon” szóra rákeresve könnyen rátalálhatunk a csepeli kettős gyilkosság tárgyában meghozott ítéletre.

Letöltöttem egy anonimizált határozatot a birosag.hu-ról. Hogy válhat ez a hasznomra egy bűnügyi téma feldolgozása során, ha minden személyes adatot töröltek belőle?

Ha a konkrét ügy nagyobb sajtónyilvánosságot kapott, akkor a vonatkozó sajtómegjelenésekben is feltűnhetnek a tanúk monogramjai, de van, hogy csak a vezetéknevet rövidítik és a keresztnevet meghagyják… máris van mivel dolgozni. Ha ez hiányzik, akkor maradnak a fantázianevek: találj ki te álnevet egy-egy tanúhoz. A tényfeltáró újságírók, tényregények szerzői is kénytelenek néha a forrásvédelem jegyében álnévvel illetni azokat, akiktől lényeges információkat tudtak meg.

És mi van az adatvédelemmel? Használhatom a tanúk, gyanúsítottak, sértettek személyes adatait a true crime feldolgozásomban?

A kérdés rendkívül komplex. Kezdjük azzal, hogy ha a sértettek már nem élnek, akkor ők már nem alanyai az adatvédelemnek (elhunyt személyek nem tartoznak a GDPR alanyi hatálya alá). A tanúkkal összefüggésben nem releváns a bűnügyi adat fogalma, hiszen ők nem terheltjei az eljárásnak, de adatkezelőként, különösen, ha sajtótermékként dolgozzuk fel a bűnügyet, minden szempontot tisztázni kell, ha a feldolgozásunk révén azonosítható válik a tanú (rendezni kell az adatkezelés célját, jogalapját, időtartamát és minderről tájékoztatót kell közzétenni). Lényeges, hogy a tanúk nyilvános tárgyaláson tesznek vallomást, melyet bárki meglátogathat, így minden tanúnak fel kell készülnie arra, hogy adatai, melyet a bíró hangosan szokott leegyeztetni, vagy a jegyzőkönyvbe felvezettetni, megismerhetővé válnak. A gyanúsítottak esetén merülhet fel egyedül a bűnügyi személyes adat fogalma, melyet csak bizonyos bűnüldöző szervek kezelhetnek jogszerűen, de tudvalevő, hogy egy bűnügyről való tudósításhoz magas szintű közérdekűség fűződik, mely a tájékozódáshoz való, alkotmányos jogból ered. A lényeg tehát az, hogy használhatod az érintettek adatait, de azt úgy kell tenned, ahogy a GDPR elvárja, közben pedig folyamatosan mérlegelned kell: mely adatot lehet/érdemes nyilvánosságra hozni, és mit javasolt valamilyen szinten, módon anonimizálni?

Komolyabban akarok foglalkozni egy bűnüggyel. Ehhez elég a sajtó és az anonimizált ítélet felhasználása?

Elégnek elég, de vannak még lehetőségek, igaz, innentől kissé nehezebbé válik a dolog. Ha megtalálod az áldozat(ok)/elkövető(k) hozzátartozóit, netán a tanúkat, megkísérelheted felvenni velük a kapcsolatot egy interjú érdekében; ebből a generációból sokan vannak még
fent Facebookon, így annyira nem nehéz felvenni velük a kapcsolatot. Miután elítélték, az elkövetőnek is írhatsz egy levelet, hátha ad neked egy interjút (változatos, hogy kik nyitnak az érdeklődők felé, és kik azok, akik elhatárolódnak a nyilvánosságtól). Érdemes az éppen aktuálisan tárgyalt ügyeket is figyelni; a bíróságok honlapján közzéteszik a tárgyalási jegyzéket, így tudható, mikor milyen ügyet fognak tárgyalni. Ha van rá időd, ez egy kiváló alkalom, hogy megszólítsd az érintetteket.

Minek dolgozzak fel egy ügyet, ha mások már foglalkoztak vele?

A műfaj egyik szépsége, hogy ezerféle megközelítéssel lehet feldolgozni egy-egy bűnügyet. Hagyatkozhatsz a hideg tényekre, elmesélheted az áldozat vagy az elkövető szemszögéből is. Alkotói szabadságod lehetővé teszi, hogy elrugaszkodj a faktuális alapoktól, és következtetésekkel élj, akár az elkövető érzelmi- és gondolatvilágát tekintve. Ebből a szempontból nem probléma, ha úgy nyúlsz egy ügyhöz, hogy arról már vannak egyéb tartalmak. Inkább használd fel azokat a saját anyagodban, és hivatkozd meg, hogy olvasóid, hallgatóid, nézőid tudják, kitől tudhatnak meg többet az ügyről.

Hogyan vegyem fel a kapcsolatot egy elítélttel?

Könnyebb ez a feladat, mint hinnéd. Mindössze írni kell neki egy levelet, amiben felvázolod, miért szeretnél vele beszélni. Elég csak a nevét tudnod, a Büntetés-végrehajtásnál (BV) az alapján be tudják majd határolni, melyik intézményben tölti a büntetését. Ha megírtad az elítéltnek címzett levelet az interjú-kérelem tárgyában, küldd el a BV Kommunikációs Főosztályának; azt is jelöld meg feléjük, milyen formában akarod majd közzétenni az interjú tartalmát (pl. cikkben, könyvben, podcastban). Érdemes ezzel egyidejűleg elküldeni egy kérelmet a BV főparancsnokának is, amiben felvázolod, mi a szándékod a kérelemmel – tisztább, hivatalosabb, illetve komolyabb is, ha így jársz el.

A BV ezután eljuttatja annak az intézménynek a levelet, ahol a konkrét fogvatartott raboskodik, és annak sajtóreferense útján megkérdi őt, szeretne-e beszélni veled. Akár beleegyezik, akár nem, kapsz majd egy e-mailt a Kommunikációs Főosztálytól, hogy hozzájárult-e, és ha igen, milyen feltételek mellett (pl. arca feltüntetése nélkül, hangja rögzítése mellett). Az is szerepelni fog a levélben, kit keress fel az adott intézménynél. Érdemes tudnod, hogy a BV-nek nem érdeke, hogy te és a fogvatartott ne tudjatok beszélni. Bizonyos esetekben korlátozhatják ennek a lehetőségét, de ha nincs különösebb, egyébként méltányolható akadálya, akkor nem fog az utadba állni.

Nem tiszteletlenség évekkel később is csámcsogni egy megtörtént bűncselekményen?

Az áldozatok hozzátartozóit nyilvánvalóan képes felzaklatni annak a felismerése, hogy a nyilvánosságban egy olyan tragédiával foglalkoznak, ami meghatározta az életüket. Sokan emiatt kerülnek mindent, ami az üggyel kapcsolatos, de létezik ellenpélda is: valaki megragad minden alkalmat, hogy beszéljen róla a sajtónak, mert talán tudja, a társadalmat is megilleti a jog, hogy megértse, és végső soron lezárja magában a nagy nyilvánosságot kapó bűnügyeket. Emiatt legyen inkább az az alapvetés, hogy nem tiszteletlenség bűnügyekkel foglalkozni, de figyelni kell rá, hogy a megközelítés méltóságteljes és tisztességes legyen, és nem szabad átcsúzni az öncélúságba, sem a komolytalanságba. Az áldozatok emberi méltósága ennyit bizonyára megkövetel.

A true crime idealizálja a bűnelkövetést?

Egyáltalán nem. Talán csak a viszkis rablót nevezhetjük “visszavonult” sztárbűnözőnek, de Ambrus Attila sosem kérkedik azon tetteivel, amelyekért leülte a büntetését. Magyarországon nem szokás elismeréssel viszonyulni a bűnelkövetőkhöz. Legfeljebb az érdeklődés és az
izgalom az, amit ilyenkor egy krimirajongó érez, de a cselekmények elkövetőinek idealizálása nem mondható tendenciózusnak Magyarországon.